A tegnapi nappal megkezdődött a visszaesés...
Nem értem az embereket. Miért nem lehet tiszteletben tartani azt ha valakinek valami fáj. Nekem még fáj, vannak hullámvölgyeim. Bár nem lepődök meg rajtad. Rajtad kívül az össze ember tiszteletben tudja tartani a "gyászomat". Senki nem kérdez róla, senki nem beszél, róla... mintha nem is létezne... És így elindultam egy úton, hogy kigyógyuljak a "rózsaszín szemüveg szindrómából", és te... te folyton hátráltatsz... Mert téged csak a kíváncsiságod vezérel. Mit érdekel téged hogy ki mit érez. Az a fontos hogy te tudj mindenről, és csámcsoghass az emberek fájdalmán. Valószínüleg ettől érzed jól magad. 
Én magasról leszarom hogy kivel vagy jóba, miért szakítottatok ha szakítottatok, fel se hozom a témát, sőt... nem is beszélgetek veled! Leköteleznél ha ezt te is tudnád kivitelezni. Mindketten elvagyunk a saját kis világunkban... ne zavarjuk egymás köreit.
 

 Táncnál már számolom vissza a hónapokat. 
Nem jó nélkülük. Már tudom mit fogok mondani az irodában... és ha belekezd az inkorrekt szövegbe, én is megtehetem azt, hogy nem hallgatom végig. Nem csak ő teheti ezt meg másokkal.. Én se vagyok kíváncsi arra a süket dumára.
 

 A tervek pedig egyre csak gyűlnek.
Hajvágás, következő tetkó, nyári programok. Alig várom őket. Alig várom hogy megvalósíthassam az összeset... hogy szabadnak érezhessem magam. 
 

 De most valahogy megrekedtem.
Ugyanaz az az érzés fogott el, mint amikor vége lett. Az az üresség, az a rohadt nagy egyedüllét. Jöhet bárki... egyenlőre nem pótolhatja őt. Nem vágyom arra hogy más mellett aludjak el. Még nem. És mindenki megmondta hogy ez egy kemény menet lesz. Minden nap más. Egyszer felhőtlenül jólérzem magam, röhögök, eszembe se jut. Máskor viszont bevillannak a szép emlékek és olyankor olyan, mintha kést szurkálnának a szívembe. És az igazat megvallva, már nagyon unom. Én tényleg mindent megteszek annak érdekében, hogy elfelejtsem. Kizártam teljesen az életemből, olyanok a mindennapjaim, mintha nem is létezne... de sajnos a szívemben még létezik. Ez a legnagyobb probléma. Amég ez nem múlik el, addig minden egyes nap belehalok egy picit. Minden egyes olyan számnál ami ráemlékeztet belehalok egy picit. Minden egyes helynél ahol jártunk, eszembe jut és belehalok egy picit. Minden alkalommal ha rá gondolok... belehalok egy picit. 
 

 De akkor mi marad belőlem?
Idegroncs? zombi? A bizalmat nem ismerő, a szerelemben túl hamar hitét vesztett ember?
      Nem tudom...
Csak azt szeretném tudni, hogy mi a következő lépés... Hogyan lehet az, hogy higyjek abban, hogy egyszer majd minden sokkal jobb lesz...

Bezártam a bejárati ajtót, kulcsra, 
s rögtön ott, az előszobakövön 
csuklottam térdre, ez az a rendkívül 
nevetséges pozíció, amit már a legigénytelenebb 
filmek sem mernek ábrázolni, mégis, 
mint az én példám mutatja: létezik. 
Ebben a nevetséges pozícióban kezdtem el 
zokogni, hisz összegörnyedve az előszobakövön 
mi mást tehetne az ember, zokogtam bele 
a padlólapokba, s még beszéltem is, 
hogy gyere vissza, gyere vissza, aztán megijedtem, 
talán a lány a gangon van még és félreérti, 
s elkezd zörögni, hogy itt van, engedjem be, 
és elhallgattam, de a könnyem tovább ömlött, 
s a nevetséges pozíció is maradt, mintha 
könyörületet vártam volna valakitől, 
holott egyedül voltam, teljesen egyedül, 
a testem, mint egy véletlen 
odakeveredett bogarat, amire a lakásban 
egyáltalán semmi szükség nem volt és nem lesz, 
agyonnyomta az istent.